Fallen to the top VH1 interjú Az Arkansasbeli Little Rockban felnövő gót gyerekeknek csak igen kevés lehetőség van a szórakozásra. Vagy Vino Konyha-kocsmájában lóghatsz, ami egyfajta keverék egy pizzázó és egy alter-rock klub között. Vagy járkálhatsz az áruházak folyosóin, amik non-stop nyitva tartanak – direkt az ’éjszakai lények’ miatt. Ezen kívül, esetleg egy meleg sör és a Sisters of Mercy album egy alagsor stúdió szobájában, amikor a szülők elmennek otthonról. Talán a szórakozás hiánya magyarázza, hogy az Evanescence két alapítója: Ben Moody és Amy Lee miért töltötte a tinédzser koruk java részét dalírással és a barokk gót-metál stílusuk egyengetésével. Bármi volt is az ösztönzőerejük, ez nem volt elpocsékolt idő. Az első igazi topslágerük, a Bring me to life sikerén lovagolva (ez egy duett volt Paul Mccoy-jal a 12 Stones frontemberével, és a Fenegyerek soundtrackjén szerepelt) a csapat Fallen albuma mindenkit meglepett, amikor a 7. helyen nyitott még márciusban. “Minden konzervatív társadalomban mindig lesznek olyan emberek, akik másik, ellenkezőek akarnak lenni, mert ők látják a felnőttek hátrányait, és nem akarnak olyanok lenni” mondja a 21 éves Lee arra, hogy áttörték Little rock korlátolt börtönrácsait “Ez történt sok mindenkivel abban a városban, és ez magyarázza, hogy olyan nagy sikereket értünk el ott” Moody és Lee egy nyári táborban találkoztak, amikor Moody meghallotta Lee-t Meat Loaf I’d do anything for love számát játszani egy régi zongorán. Talán nem is meglepő, hogy a Fallen dalaira bonyolult hangzás a jellemző. Összekeverve Lee földön túli hangját a klasszikus zongorával, angyali dallamokkal, recsegő gitárral, és egy kis pszeudó-vallási képzetekkel, a lemeznek egyfajta frissítőleg ható dark hangzása ad, ami magába egyesíti Tori Amos, Mediaevel Baebes és a Linkin park elemeit. És ezt az egészet Lee erőteljes hangja irányítja. A páros nemrégiben a főcímoldalra került egy Entertainment Weekly-ben adott interjúval, ahol Moody használta azt a bizonyos ’f’ betűs szót (fuck - fordító) és Jézus nevével játszadozott. Még karrierjük elején az Evanescence szerzett egy csomó rajongót a keresztény világból, és valóban, sok dalnak a Fallenről van spirituális/vallásos képzete. A lemezt elkezdték játszani a keresztény rádiók és reklámozták, de Moody előbbi interjúja miatt a Wind-up records azonnal kivonta arról a piacról, attól félve, hogy megtámadják őket. Ez a kis bekavarás nem ártott a csapatnak a mainstream világban. Az album immár 2 hónapja a Billboard lista top 10-nek állandó szereplője. Az énekesnő Amy Lee-nek sok mesélnivaló sztorija volt számunkra. A VH1-nak elmondta, hogy hogyan hitette el egyszer anyukájával, hogy halott, vagy hogy a Baby got backet énekelte el egy karaokee bárban, és hogy jól odamondott egy lemezcégnek, akik azt mondták, hogy az Evanescence sohasem lesz sikeres egy rapper nélkül. VH1: Mit csináltál, amikor hallottad, hogy az album a 7. helyen debütált? Amy: Éppen turnéztunk. A menedzserünk vett nekünk egy Don Perignont. Olyan keményen dolgoztunk és csak egy kicsit lazulni akartunk. VH1: Mi a legfurcsább dolog, ami azóta történt veletek, hogy nagy sztárok lettetek? Amy: Nemrég elmentünk karaokee-zni a Stone sour-ral és a Seether együttessel Texasban. Volt egy nagy fesztivál, amin mindhárman felléptünk és utána egy afterpartyra voltunk hivatalosak. Én és Shaun Morgen a Seether énekese énekeltünk egy duettet a Grease-ből, aztán énekletem egy-két Wham! számot. A sminkesem és én pedig előadtuk a Baby got back című számot, és az volt a legrémisztőbb, hogy tudtuk a szöveget! Meg aztán elég furcsa volt látni Corey-t a Sour stone-ból… énekelt vagy 15 számot. VH1: Mi lenne, ha tisztáznánk azt az egész keresztény dolgot egyszer s mindenkorra? Direkt próbáltátok kihúzni abból a kategóriából a lemezt, azzal az Entertainment Weekly-s interjúval? Amy: Még mindig nem értem teljesen a dolgot. Azt hiszem megemlítették, hogy azon a piacon is árulják majd a lemezt. Az EW cikk elég offenzívnek tűnt így. Én úgy gondoltam vicces. Néhány dolog talán túlzás volt, de Ben humorát nem mindenki tudja értékelni. Ma már csak nevetek ezen. VH1: Kezdetben ilyen hit-bandának (faith band) akartatok tűnni? Mi változott? Amy: Én egyáltalán nem akartam annak látszani. A csapat más tagjai azonban igen. Mindenkinek meg volt, hogy miben hitt. Nem hiszem, hogy van a bandában két olyan ember, aki ugyanabban hisz. A múltban, a csapat pár tagja, akiket nem neveznék meg, a csapatot a maga meggyőződése alapján kezdte el reklámozni, és nem úgy ahogy eredetileg meg volt beszélve és emiatt is alakult ki ez a nézet a csapatról. A banda nem erről szól. Persze senkit sem akarok elüldözni, ha keresztényi üzeneteket vél valaki felfedezni a dalainkban, akkor jó, csak nyugodtan. Mi csak a saját életünkről próbálunk írni. VH1: Néhány dalotok azonban valóban megkérdőjelezhető – mint például a Tourniquet, aminek a dalszövege a megváltásról és Istenről szól, de úgy tűnik, hogy akár drogokról is szólhatna. Ez véletlen vagy szándékos? Amy: A legtöbb dalunk úgy lett megírva, hogy több jelentés is tulajdonítható neki. Ezt a dalt a dobosunk Rocky (Gray) írta, aki egy keresztény metál bandában volt mielőtt csatlakozott hozzánk. Ő mondta, hogy ez a dal egy keresztény álláspontjából jön, de az öngyilkosságról szól. Ez a dal egy olyan egy olyan ember szemszögéből meséli a történetet, aki éppen öngyilkosságot követett el és itt tűnik fel a kereszténység problémája: ha öngyilkos leszel a mennybe, vagy a pokolra jutsz? Ha minden bűn meg van bocsátva miután elfogadtuk Jézust, akkor miért lenne kivétel? VH1: Te milyen kislány voltál: aki játszott a barbie babával, vagy inkább lemetszette a fejét? Amy: Egyik sem. Én mindig a dráma királynő voltam. Emlékszem mindig eljátszottam a konyhában, hogy halott vagyok, hogy anya hívja a rendőrséget. És amikor nem tette, akkor mindig bőgtem. Nagy színésznő voltam J . Nem hiszem, hogy a rokonok nagyon meglepődtek voltak. Amikor fiatalabbak voltunk, Ben átjött és én a lépcsőn mindig egy hatalmas alsószoknyában jöttem le, amit a suliból loptam. VH1: Szerinted, miért van az, hogy manapság kevés a rock-banda női frontemberrel? Amy: Elég frusztráló számomra is. Örülök, hogy mi (Evanescence) egyediek tudunk lenni és tudjuk úgy csinálni a dolgunkat, hogy semmi hasonló nincs a piacon. Ez egyértelműen előny számunkra. Úgy gondolom, hogy a rock most visszavágott a Britney/Christina féle megcsinált popnak (a fordító felháborodik a Christinás beszóláson J ) azzal, hogy megmutatták milyen kemények és energikusak. A srácok mind kivetkőztek magukból, és ellenkező vélemények ütköztek a dalokban. Miért ne írhatnád azt, amit írni akarsz, anélkül, hogy negatívan befolyásolnának? VH1: Mi volt a legjobb és a legrosszabb tanács, amit kaptatok a siker felé vezető úton? Amy: A legjobb tanácsot apu adta, aki egy rádiónál dolgozik, de egy időban próbálkozott azzal, hogy rock sztár lesz. Azt mondta: mindegy mi van, emlékezz arra, hogy ez csak szórakozás. Nem minden az üzletről szól, ez a zenéről szól, szóval ne is törődj a többi szarsággal. A legrosszabb tanácsot egy a zeneiparban dolgozó valakitől kaptuk, aki azt mondta, hogy nem ártana egy teljes munkaidős rock rapper a bandába, mert e nélkül a zenénk eladhatatlan. Azt mondta a Bring me to life-nak is az volt a legjobb része. VH1: Mi a legextravagánsabb dolog, amit vettél magadnak az album megjelenése óta? Amy: Nincs házam, úgyhogy nem igazán tudok venni magamnak dolgokat. Csak akkor adok ki sok pénzt, ha ruhákat, vagy kosztümöket veszek a bandának. Terveztem egy fűzőt és megcsináltattam a Going under videó klippjéért. 2500 dollárba került, ez a legtöbb, amit ruhára költöttem. VH1: Milyen olyan zenét hallgatsz, ami meglepne egy-két embert? Amy: Igazán szeretem Missy Elliot és Eminem legújabb lemezét (fordító igen meglepődik J ). Mindig is szerettem az R’n’B és a Rap zenét. Michael Jacksonra nőttem föl, szóval szeretem rángatni a csípőmet. Ben meg még mindig szereti a The Chronic együttest. De kedvelem még Enyát, Janis Joplint és Mozart Rekviemjét, ami a kedvenc zeném. VH1: Te és Ben: Barátok, szeretők – mi a sztori? Amy: Az emebrek egyfolytában felhozzák ezt csak azért mert ugyanannyi idősek vagyunk és már örök idők óta ismerjük egymást. Minden cikk ezt sugallja, amikor úgy írnak rólunk, mint szövegíró lelkitársak, amik tényleg vagyunk. Nagyon közel állunk egymáshoz. Csak Bennel dolgoztam, írtam eddig és valóban van valami különleges kapcsolat köztünk. Együtt mentünk a bankettemre is! VH1: Klasszikus zongorán tanultál, te voltál a kórusvezető a középiskolában, nem éppen a tipikus dark rock ismertető jegyei. Amy: Nem, tényleg nem. Én magamat mindig is inkább írónak és művésznek tartottam, mint előadónak. Nem azt mondom, hogy nem fogunk előadni nagyszerű élő showkat. De én soha nem voltam az a típus, aki a diszkóban ropja, én inkább szerettem magamban lenni és magamban mélyedni még jobban. VH1: Honnan jött az ötlet, hogy Paullal, a 12 Stones frontemberével dolgozzatok a Bring me to life-ban? Amy: A Fox keresett egy női hangot Elektra szerepe mellé a Fenegyerek c. filmben és hallották a dal egy változatát, amin volt rap is, bár nem Paul. Megtetszett nekik, mert illet a jelenetbe, ahol a kép Elektra és a Fenegyerek között váltogatott. Paullal régóta barátok voltunk, de beszéltünk még pár énekessel, akik szintén szerették volna megcsinálni a dalt. De vagy a lemezkiadójuk, vagy a menedzserük az utolsó pillanatban lemondta, mondván: “Ezzel semmire se megyünk!” Ma már nevetek rajta. Paul leszállt a gépről, felénekelte a részét, visszaszállt a gépre és visszarepült a turnéra és még aznap este fellépett J VH1: Miről szól a dal? Amy: Elfogulatlanságról. Arról az érzésről szól, amikor végre meglátod azokat a dolgokat, amiket kihagytál az életedről. Egyik nap valaki mondott nekem valamit, amitől a szívem hevesebben vert egy pillanatra és ráébredtem, hogy egy hónapig meg voltam dermedve, csak az élet adta érzelmeket éreztem. VH1: Sok ember nevezte mindenfélének a zenéteket, te hogyan írnád körül? Amy: Nem nevezném gótnak. Inkább a dark kifejezés használnám. A zenénk dark, epikus, gyönyörű, heavy rock.